Az ecsedi Báthoryak politikai súlya, vagyona, a XVI. század közepétől kezdődően a mindenkori uralkodó iránti hűségük és nem utolsósorban szerencsés házasságkötéseik folytán folyamatosan növekedett. Mindez nem csak országos szerepvállalással járt, - a család tagjai a XVII. század elején bekövetkezett kihalásukig a Királyi Magyarország legmagasabb közjogi méltóságait viselik - hanem azzal is, hogy a kor fontos kérdéseiben is állást kellett foglalniuk, s különösen a XVI. század gyors változásai ugyancsak hatással voltak a család mindenkori magatartására.
Ecsedi Báthory II. András (1490-1534) neve az első, aki reagál a reformáció mozgalmára, és mint apaként az ő vonalán vannak azok a Báthoryak, akik személyükben már kapcsolódnak az új hithez.
Házasságából a felnőtt kort három fia, András, György és Miklós élik meg, közülük György és Miklós köthetőek egyértelműen a reformációhoz.
A legidősebb III. András a királyi hadak főkapitánya, Erdélyi vajda, rövid ideig országbíró, megmarad katolikus hitében, ám nem viszonyul ellenséges érzülettel a rendkívül gyorsan terjedő reformációhoz.
Az ecsedi Báthory patrónusokat tekintve a középső fiú testvér, György az, aki nemcsak támogatóként, hanem a reformáció elterjedésében már jelentős szerepet vállal, és a vallási mozgalom feltételeit javító centrumainak létrejöttében is munkálkodik.
Ahhoz, hogy ezt a katolikus György megtegye és a térség reformációjának patrónusai közül az egyik legtevékenyebb támogató, Drágffy Gáspár 1545-ben bekövetkezett halála után nyomdokába léphessen, egy másik Báthory személyére és szerepére kell kitekintetnünk. Ő a család Somlyói ágához tartozó özvegy Báthory Anna. Születésének pontos dátuma nem ismert, valamikor 1527-30 közé tehető, és 1570 körül halt meg. Első férje a mohácsi ütközetben halálosan megsebesült országbíró fia, bélteki Drágffy Gáspár, a reformáció igen lelkes támogatója, a család birtokközpontjában, Erdődön korán megalakult, a protestáns lelkészek tanítását végző iskola alapítója.
A fiatal Anna ebben a protestáns szellemben élt, és férjének halálát követően elkötelezetten átveszi a vidék reformációjának patronálását. Özveggyé válása után I. Ferdinánd a krasznai és közép-szolnoki főispáni tisztség viselésével – tehát világi feladattal – bízza meg, és ezt a tisztét fia, György nagykorúvá válásáig 1547-ig tölti be. Második, Homonnai Drugeth Antallal kötött házasságát is rövidre szabta a Teremtő, mindössze három év után ismét megözvegyült. Ekkor következik be az ecsedi és a somlyói ág szorosabb kapcsolata, együttműködése, amikor is a két gyermekes özvegy 1551-ben ecsedi Báthory II. Györggyel frigyre lép. Igen komoly birtokkoncentráció – Szatmár-, Közép-Szolnok-, Kraszna-vármegyék – jön létre, s Annának igen komoly szerepe van férje áttérésében. A mozgalmas és változatos politikai pályát befutó György – 1552-ben még I. Ferdinánd támogatójaként csapatokat küldöd Eger várának védelmére, 1556-ben már Huszt várát vívja János Zsigmond zászlaja alatt, - I. Miksa idején birtokainak egy részéről le kell mondania és 1565-70 között haláláig a Tiszán-inneni területeken lakik. A régió legvagyonosabb földtulajdonosaként és férjként – két oldalról is táplált elvárásként – vállalja fel először 1557. évi Erdélyi Országgyűlésen zöld utat kapott Lutheránus egyházszervezet kiépítésének támogatását. Új hitének, gazdasági-társadalmi súlyának köszönhetően a fenti Országgyűlési törvény nyomán szerveződő zsinatok, Györgyöt és Annát nevezik meg első számú támogatóként. Így az 1554-ben az Óvári, 1555-ben a II. Erdődy Zsinatok nem véletlenül a patrónus házaspár birtokain működnek. Egyházszervező munkálkodásuknak köszönhetően az ’50-es és a ’60-as években több tiszántúli tehetséges fiatal kerül ki híres német protestáns egyetemekre. A Kálmáncsehi Sánta Márton által a reformációs tanok továbbfejlődését jelentő radikálisabb Helvét vagy Kálvini irányzat felizzította a hitviták tüzét. Követőkre lelt a magyar arisztokrácia körében, s Petrovics Péter hatására Györgyöt és Annát rövidesen a református irányzat patrónusai között találjuk. Ecsedi Báthory II. György szűkebb pátriájában, Nyírbátorban az 1550-es években adhatta át a családi templomot az új hit követőinek.
Az utóbbi közel másfél évszázadban a keménycserepek meghatározó szerepet játszottak a falusi háztartások eszközellátásában, lakásdíszítő funkciójában, a hétköznapi és az ünnepi alkalmak során. Az ,,ortodox” etnográfia a kerámiafélék taglalásakor megállt a fazekaskészítményeknél, részletes írások születtek a fazekasok (gölöncsérek, korsósok, tálasok, kályhások, pipások) munkamódszereiről, a késztermékek árusításának menetéről, de a már gyárakban előállított, a falusi háztartásokban a fazekastermékeket a 19. század második felétől egyre inkább kiszorító keménycserepek nem igazán kerültek a néprajzkutatók vizsgálódásának körébe.
Mi is az a keménycserép? A magyar szakirodalom keménycserépnek, olykor kőedénynek (Steingut) nevezi azt a magas hőfokon égetett gyári árut, amely a 19. században terjedt el és szorította ki az ólommázas kerámiát. A keménycserép-, a porcelán-, valamint a majolikaedények és tárgyak gyártása a finomkerámia-iparba sorolhatók.
A fehér mázas cserép-, kőedény- majolika- és fajansztárgyakat a porcelán utánzásának az igénye hozta létre, miután Európában csak 1709-ben sikerült a porcelánkészítés titkát megoldania Johann Friedrich Böttgernek. Ezután is még hosszú ideig csak a vagyonos osztály tagjainak állt módjában megvenni a drága porcelántárgyakat. Az alsóbb néprétegek továbbra is az olcsóbb, de külső megjelenésükben a porcelánból készült edényekre emlékeztető tárgyakat használták. A parasztság körében kedvelt cserépedényeknél a keménycserép lényegesen tartósabbnak, tetszetősebbnek bizonyult, nagy mennyiségben lehetett előállítani, s népies motívumokkal történő díszítése kielégítette a falvak és mezővárosok lakosságának igényét.
Az európai keménycserepet a kínaitól függetlenül Angliában találták fel az 1750-es években. Feltalálása Wedgewood (1730-95) angol keramikus nevéhez fűződik. Az úgynevezett Wedgewood-áruk - a keménycserepeknek ez a válfaja - tulajdonságai tekintetében a keménycserép és a porcelán közé sorolható.
A keménycserép alapanyaga fehérre égethető agyag, amelyhez kvarc, földpát és mészpát járul. Az edényeket többnyire sablonokkal készítik, az ovális és a négyzetes formájú edényeket és domború díszítésű tárgyakat pedig öntés útján. A máz alatti festést az edény magas hőfokon kiégetett felületén – 1000–1200 °C-on – alkalmazzák, majd ezután alacsonyabb hőfokon – 970–1050 °C-on – másodszor is kiégetik a bórsavban gazdag és a felületet teljesen fedő átlátszó mázzal együtt. Az első égetésnél az agyag igen kemény lesz, ami használhatóságát fokozza.
Wedgewood hatására a 18. sz. végére már Európa-szerte csökkent a fajanszgyártás. A korábban fajanszot készítő manufaktúrák sorra áttértek a korszerűbbnek és használhatóbbnak bizonyuló keménycserép gyártására. A jómódú polgárok, főurak és főpapok sorra alapították a keménycserépgyárakat, a legtöbbet a 19. sz. elején. Hazánk legjelentősebb keménycserépgyárait Telkibányán, Bélapátfalván és Hollóházán alapították.
Az MNM Báthori István Múzeuma keménycserepei között sok ritkaság található. Szalontai Barnabás gyűjtése során olyan műtárgyakat is beszerzett, (elsősorban korsók és vázák), amelyek a megye más gyűjteményeiben nem találhatók meg.
Forrás: Páll István: A bécsi szalagtól a magyaros stílusig, A Rétközi Múzeum Füzetei 15.. Kisvárda, 2020
Magyar Néprajzi Lexikon 3. kötet: A keménycserép
Az 1618. május 23-án kirobbant cseh rendi felkelés alapjaiban rázta meg a dunai Habsburg Birodalmat. Az 1500-as években kezdődött nagy jelentőségű gazdasági és politikai fejlődés eseménysorában, mely a modern, megújulásra és az új korszak határának átlépésére készülő Európa irányába hatott, meghatározó helyet foglalt el a felkeléssel kitört harmincéves háború (1618-1648).
Ez az első összeurópai összecsapásnak, a kontinens háborújának is nevezett konfliktus Európa szinte valamennyi államát rövidebb-hosszabb ideig érintette.
Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613-1629) ráérzett a kezdődő változásokra, s erre készülve akarta a külvilágtól elzárt, török szövetségben élő Erdélyi Fejedelemségre a figyelmet ráirányítani és az országot készenlétbe helyezni. A háború kirobbanásával Bethlen előtt európai terek nyíltak a Habsburg-ellenes harcokkal. Az Erdélyi Fejedelemség katonai beavatkozása Bethlen Gábor Habsburg politikája miatt nem volt kétséges, és erre a katonai előkészületek után 1619. augusztus 26-án az erdélyi hadak elindulására került sor. A cseh-morva rendekkel kötött szövetség keretében a Habsburg II. Ferdinánd (1619-1637) elleni hadjárat erősítette az Oszmán Birodalomhoz fűződő katonai kapcsolatát, de egyben a hadjárat azt a lehetőséget is felvetette, hogy a független magyar nemzeti királyság visszaállításának eljött az ideje.
A közel 20000 főből álló erdélyi sereg hadműveleti céljául Bethlen Gábor Bécset jelölte meg, ám a cseh-morva-magyar szövetség egyesített csapatai a könnyűlovasság magas aránya és a megfelelő ostromtüzérség hiánya miatt nem igazán gondolhatott a császárváros elfoglalására.
Bethlen Gábor szövetségeseinek 1620. november 18-án a fehérhegyi veresége után rádöbbenni kényszerült, hogy a térség hatalmi helyzete változatlan marad. Sem a Habsburg sem a török biztonsági érdek nem akarja a status quo felborítását.
A fejedelem előtt ebben a helyzetben egy lehetőség kínálkozott: erős Nyugat-európai kapcsolatok kiépítésével a török katonai szövetségben megmaradva kompromisszumos békekötés a Habsburgokkal, ami Erdélynek területi növekedést, lakóinak biztonságot hozhat.
Az 1621 szeptember végére kialakult hadihelyzetben és politikai közegben felgyorsultak a Bethlen Gábor és II. Ferdinánd között már korábban elkezdődött tárgyalások, amelyek 1621. december 31-én a Nikolsburgi-béke megkötéséhez vezettek. Bethlen Gábor lemondott a magyar rendek által felajánlott királyi címről, Bécs ugyanakkor hallgatólagosan elismerte az önálló Erdélyi Fejedelemséget. Élethossziglan Szatmár, Bereg, Szabolcs, Ugocsa, Zemplén, Borsod és Abaújvár megyék Kassa városával a fejedelem fennhatósága alá kerültek, és az itt élő protestáns vallásgyakorlat szabadsága biztosított lett.
Bethlen Gábor és Erdély hatalmi helyzete megerősödött, és ezt a megnövekedett erőt a protestáns fejedelemség szuverenitásának további erősítésére kívánta felhasználni.
Az MNM Báthori István Múzeuma helytörténeti kiállításában néhány birtokában lévő műtárggyal – a fejedelemnek feleségéhez, Brandenburgi Katalinhoz írott levele, a nikolsburgi-békekötés idejéből származó kardja – őrzi Bethlen Gábor emlékét.