A kovács elsősorban patkókat és vasalásokat készítő fémfeldolgozó mesterember. Régi magyar neve: vasverő. Elődeink a kovácsmesterséget már a honfoglalás előtt is gyakorolták, illetve foglalkoztak a vas előállításával. A kovácsmesterség valószínűleg a honfoglalás után vált önállóvá, majd a 14. században több ágra is szakadt. A falusi vagy patkolókovács főleg a paraszti munkaeszközök készítésével, javításával, lovak, tehenek patkolásával foglalkozik, szerepe egy község vagy táj életében jelentős. A mesterségnek különféle szakmai típusai alakultak ki, így van cigánykovács, uradalmi kovács vagy gépészkovács, községi vagy kommenciós kovács. Többnyire közülük kerültek ki a múlt század elejétől a paraszti munkaeszközöket újító, feltaláló emberek. Legtöbbjük állatgyógyítással is foglalkozott. Szerszámaik legjavát, a különféle kalapácsokat, fogókat, vágókat maguk készítették, az üllőket, fujtatókat manufaktúrákban vásárolták. Szinte valamennyi munkát hagyományos kézi kovácsolással készítették. A mesterség családon belül sokszor nemzedékeken át öröklődött, gyakorlásához igen sok hiedelem fűződik.
Nyírbátor város kézműipara a múltban rendkívül fejlett volt. A nyírbátori céhek első írásos említése 1581-ből való. Később Báthori István (1591), Báthori Gábor (1607) és Bethlen Gábor (1623) megerősítették a céhek kiváltságait és a céhjogokat kiterjesztették többek között a kovácsokra és lakatosokra is. A céhek azonban lassan a fejlődés gátjaivá váltak, így 1872-ben Nyírbátorban is megszűntek. Az 1828 és 1947-es évek adatait vizsgálva a kiadott iparengedélyek alapján elmondhatjuk, hogy városunkban 1-5 fő kovácsmester dolgozott. A kovácsmesterség egyike volt a lakosság alapszükségleteit ellátó szakmáknak, hiszen munkája a paraszti közösség életében nélkülözhetetlen volt.
A múzeum állandó kiállítása több népi kismesterség mellett számos tárggyal, eszközzel mutatja be a kovácsmesterséget.
Báthory István lengyel király orosz hadjáratai
Báthory István 1576. május elsején Krakkóban lezajlott királlyá koronázásával feladatai sorában különösen két területre kellett összpontosítania: egyrészt az amúgy is bonyolult hatalmi viszonyokat tükröző, egymással szemben álló belső lengyel erők között egységet teremteni, másrészt a lengyel érdekeket veszélyeztető külső ellenségekkel megvívandó hadjáratok komplex feltételeit megszervezése.
Személyi tulajdonságai, Erdély belső megerősítésében bizonyított eredményei, a fejedelemség haderejének kialakításában tett lépései, politikai taktikája alkalmassá tették a Lengyelországban rá váró feladatok teljesítésére.
A lengyel külpolitikát a XV. században elkezdődött északi területeknek az anyaországba való egyesítése, a Balti -tenger kikötőihez kijutás jellemezte, amit a Nyugat-Európába irányuló egyre növekvő gabona export különösen indokolttá tett. Ez azonban nemzetközi érdek összeütközéssel járt az ugyan csak e célt kitűző, egyre erősödő, birodalomépítő orosz állammal.
A Lengyel Királysághoz 1569-ben, a lublini unió megkötésével immár szorosabban kapcsolódó Litvániával szomszéd országként ellentétbe került a livóniai tengerpart elfoglalására készülő IV. Rettegett Iván orosz cárral. Az orosz támadás már 1572-ben kezdetét vette. A győzelem tétje nem kicsi, hisz azáltal, ha sikerül kijutnia a Balti-tengerre, közvetlen érintkezésbe kerül Nyugat-Európával ezáltal európai hatalommá válhat.
Az orosz expanzió Báthory királlyá koronázása előtt tehát aktivizálta a lengyel politikát, a harcok a térségben elkezdődtek. Csak 1575-ben a két évre megkötött fegyverszünet vet véget a konfliktusnak.
Báthory István tudta, hogy az oroszok elleni hadjárat indítása komoly felkészülést igényel. Az ország erejét és társadalmát mozgósítani szükséges, mindennek a háborús célt kell szolgálnia, mindeközben a nemzetközi kapcsolat rendszert is fel kell készíteni a vállalkozáshoz.
Az oroszok elleni első hadjáratára 1579. július végén került sor. A felvonuló had kitűnő, erejét válogatott erők adták. A mintegy 50000 fős haderőben a 7500 magyar katonaság mellette lengyel lovasság, kozák ezredek, litvánok, németek sorakoztak. Gondot fordított a gyalogságra – főként felszabadított jobbágyok alkotják, kiknek felkészítésében magyar hajdúk vettek részt -, de megszervezi tűzérségét is. A tisztikarban ott látható egykori erdélyi politikai ellenfele, Bekes Gáspár és annak öccse is. Az első hadjárat nagy ütközete a Dvina –folyónál fekvő Polock váránál zajlott. Ha ezt sikerül bevenni, megnyílik az út a belső orosz területek irányába. Az augusztus 29-ei általános rohamban különösen a magyar katonák tüntették ki magukat, majd az újabb támadást követően az oroszvédők
feladták a várat.
Báthory második orosz hadjáratát a lengyel országgyűlés többségének döntésének értelmében a következő évben, 1580. tavaszán indította. A tanulságok levonása után több gyalogos van seregében, s figyelmet fordított az utak karbantartására is. A vilnai gyülekezés után a Moszkva felé vezető úton található Velíkije Luki város elfoglalása a cél. Báthory serege a heves ostromot követően október elején bevette a várat.
IV. Rettegett Iván cár úgy ítélte meg a helyzetet, hogy még nem győzték le, ám Báthory István is jól tudta, hogy a Lengyel Királyság csak egy előnyös békekötés kikényszerítésével erősítheti meg keleti pozícióit. A közvetítő tárgyalások megszakadásával 1581-ben újra a fegyvereké a szó. Ennek a hadjáratnak a megszervezése jóval több nehézséggel járt, hisz a tavasszal összehívott lengyel országgyűlés többsége ekkor már ellenezte a háború folytatását. Először csak egy évi adó kivetését volt hajlandó megszavazni, melynek okai között a nemesség azon félelme keresendő, hogy a király hadisikerei nyomán veszélybe kerülnek jogaik.
A lengyel-orosz tárgyalások megszakadásával és az orosz készülődés hírére mégis elkezdődött a harmadik hadjárat szervezése.
Báthory célja Moszkva elfoglalása, ez azonban az erős pénzhiány miatt nem igazán megvalósítható, így Pszkov város felé indult el serege. Az elővédek augusztus 24-én érik el az 50000 gyalogossal és 7000 lovassal megerősített várost. A lőszerakadozás, a hideg időjárás, a sikertelen rohamok, a lengyel tábor, romló hangulata október második felére megtörik az ostrom lendületét.
XIII. Gergely pápa Possevino jezsuita szerzetes által indított békeközvetítését Báthory és IV. Iván is elfogadta. A november 30-án kezdődött béketárgyalások eredményeként 1582. január 15.-én 10 évre szóló békét kötöttek a felek. A cár lemondott egyrészt Livoniáról, a polocki tartományról és feladta az észt területek elleni támadásait is. Tudomásul kellett vennie, hogy országa kivonult a Balti-tenger partvidékéről.
Báthory István Lengyel király ha nem is fejezte be úgy az oroszok ellen vívott háborúját ahogy szerette volna, küzdelmét IV. Iván cár ellen siker koronázta, mert jó két évszázadra biztosította királysága függetlenségét. Mindeközben nem felejtkezett el a három részre szakított Magyarországról, nagyvonalú külpolitikájának célja nemzetközi szövetség megteremtésével a török kiűzése Európából volt.
A szíjgyártók és nyergesmesterek a legősibb magyar iparosok közé tartoznak. Híresek voltak már honfoglaló őseink között is. A szíjgyártó emberi ruházathoz, lószerszámhoz, különböző használati tárgyakhoz szükséges szíjazatot készítő és egyéb bőrmunkát végző mesterember.
A többi bőrműveshez hasonlóan a középkorban a szíjgyártók is maguk dolgozták meg a termékeikhez szükséges bőröket. A korai írásos említések hol fehér (timsós), hol vörösesbarna (cseres) bőrt készítőknek írták le a magyarországi szíjgyártókat. A timsós-faggyús készítést nevezték Európa-szerte „magyar bőr”-nek. Nagy rugalmassága és szakítószilárdsága miatt elsősorban lószerszámok, kocsiszerszámok készítésére volt igen alkalmas. A 17. században német és francia szíjgyártók még azért vándoroltak Magyarországra, hogy a „magyar bőr” készítését eltanulják. A 18. században a magyar szíjgyártók már csak a vargák kikészített bőreiből dolgoztak.
Mai lószerszámainkat nagy részben már a 16. században is használtuk, legfeljebb a díszítésük volt gazdagabb, választékosabb, a régi magyar lovas hagyományoknak megfelelően. A korbácsok, ostorok, nadrág- és bocskorszíjak a mesterek vásári forgalmának jelentős részét adták, és nem utolsósorban a sokféle magyar katonai felszerelés is (szablya-, puska-, lódingszíjak, díszes tarsolyszíjak). A 19. században csökkent a szíjgyártók műveinek változatossága az előző századokhoz viszonyítva. Hiányoztak már a magyar katonai felszerelés szíjai is. Viszont ekkor jelenik meg először a „füles kantár”, vagyis a szemző, de csak az úri, parádés szerszámokon.
Nagy kultusza volt a lónak és kocsinak a századfordulón. A díszes úri, parádés munkák voltak gyakoriak. Nagy gondot fordítottak a sallangos, rózsás, pillangós díszítésekre, a finom, apró varrásokkal kidolgozott mutatós bőrökre. A parádés szerszámok legszebb díszei ezek. A sallangok készítését a mesterek művészi színvonalra fejlesztették. Gyakorlati hasznuk is volt a díszítés mellett: a legyektől, bogaraktól védték a lovat.
Szerszámaik nagyrészt ma is régi kéziszerszámok. Legfontosabb a kösü, csikó vagy varrószék. Négy lábon álló pad, elöl a csikófejjel. Ennek két pofája közé szorítják a munkadarabot és úgy varrják.
Később a szíjgyártók termékei között megjelentek a kutya- és korcsolyaszíjak, lábszár- és bokavédők, lóidomító kötőfékek, örvek, szájkosarak, tölténytáskák, pisztolytáskák stb. Ezek mellett a mesterek munkájának nagy részét már a különböző javítások, varrások, toldások jelentették. A szíjgyártók termékeinek kereslete a termelőszövetkezetek megalakulása után, a lóállomány rohamos fogyásával nagymértékben csökkent.