Múzeum születik a homokon – A száz éve született Szalontai Barnabás és Nyírbátor

Részletek

Kategória: Friss hírek

Közzétéve: 2019. január 23. szerda, 17:56

Mélyen Tisztelt Emlékező Közösség!
Kedves Családtagok!
Hölgyeim és Uraim!
Proust francia író gondolatát kölcsönözve, miszerint ,,Egy tudós,egy kutató, művész tulajdonképpen egész életében egy művön dolgozik” emlékezem a száz évvel ezelőtt, e napon született Dr. Szalontai Barnabásra.
Napjaink lázas sietsége, váratlan fordulatai gyorsan felejtettnek el eseményeket, személyeket, hirtelen törölnek ki az emberek emlékezetéből olyan mozzanatokat, melyek hatásában, következményeiben meghatározóak voltak egy közösség, egy földrajzi térség életére, életminőségére.
Modern világunkban kiszámolták, ha a Földünk 4,5 milliárdos évre nyúló históriáját egy könyvben megjelenítenék, nekünk az emberiség történetének alig egy sor jutna.
Ehhez viszonyítva múzeumunk 63 éve már láthatatlan, érzékelhetetlen történés lenne.
A Báthori István Múzeum azonban nem illúzió, hanem látható, érzékelhető valóság, amit 1955 májusában egy elszánt akaratú nyírbátori személyiség elindított, megalkotott.
Minden alkotás, így az ő alkotásának vizsgálata esetében az egyik legalapvetőbb és legfontosabb szempont: mihez viszonyítjuk, volt-e valamiféle előzmény, amihez kapcsolható.
Nyírbátorban, a Dél- Nyírségben ezt megelőzően a közérdeket közvetlenül szolgáló közgyűjtemény, tudományos intézmény nem volt.
Voltak azonban Nyírbátornak helyi energiái, melyek elsősorban az elsődleges életszükséglet kielégítését biztosították, megvolt az a kultúrtáj, melyből a nemzedékek egymásra épülő- folytatódó munkával azt megteremtették. Nyírbátor kedvező földrajzi fekvése, piaci központi és tájszervező funkciója mindezeket előnyösen befolyásolták.
Volt szerencsére e helyen egy páratlan gazdag középkori örökség, a Báthori család múltja, mely katalizátorként hatott a múzeum létrehozásában, a látható 500 éves templomok, a lakomaház romos épülete, a minorita kolostor, az egykor hatalmas család emlékei, a hozzájuk köthető legendák és mondák, a mezővárosi ranghoz kapcsolódó kiváltságok tudata, e helynek a Nyírségben betöltött szerepe, egyszóval a gazdag, ám feltáratlan múlt, a hozott kultúra kincsestára.

Kétségtelen hatása volt a múzeum ügy ébredésének maga a kor is. A II. világháború döbbenetének és pusztításának egyfajta válaszaként is magyarázható az a gyűjtési mozgalom, mely elindult, s itt e megyében is a legendás múzeumalapítók – Kisvárdán Makai László, Tiszavasváriban Hunyadi József, Vaján Molnár Mátyás, Vásárosnaményban Csiszár Árpád, akik megérezték, hogy egy korszak, vele egy életmód lezárult.
De megéreztek valami mást is, és ezért tenni is képesek voltak: Mindenkiben felkelteni a kötődés erejét és hitét, a szomjúság nemességét, hogy a kor emberében is éljen és hasson tovább a megmaradás törvénye.
Nélkülük sok helyi emlék tűnt volna nyomtalanul el, s lett volna szegényebb a nemzet, kerülte volna el a feldolgozás, publikálás művét, támpontot nyújtva mindahhoz, amiket a szellem értékeihez sorolunk.
E szellem-mentő emberek között találjuk Nyírbátor esetében Dr. Szalontai Barnabást, a megye második múzeumának alapítóigazgatóját, a dél-nyírségi táj önmaga állandó képzésével elismert tudós emberét.
Szalontai Barnabás tenni akarásának, példamutató ügy szolgálatának és hűségének megidézése ezen ünnepség kapcsán is hálás kötelességem: az Állami- díjas múzeumigazgató gyűjtő, tudományos kutató és szervező munkájával jött létre a Báthori István Múzeum.
A múzeumról kiadott ismertetők a honlapon megjelenő bemutatkozó szöveg a ma emberének elvárásai szerint rövid mondatokból áll, így írja elő a marketing és a PR protokoll, ez a trend.
A Báthori István Múzeum esetében a következő: ,, A XVIII. században épült egykori minorita kolostor barokk épülete ad otthont az 1955-ben alapított múzeumnak 1961 óta, mely jelentős régészeti, fotó, néprajzi, történeti, fegyver, képző- és iparművészeti anyaggal rendelkezik.”
Frappáns, figyelemfelkeltő sorok, de mindezeket valakinek össze kellett gyűjtenie, rendszereznie, értékeket hordozó, bemutatásra alkalmas kiállítássá rendeznie. Olyan múzeumi látvánnyá, amiért érdemes ide utazni, felkeresni a magyar kultúra újabb őrhelyét.
Mindezek a feladatok a múzeumalapító- alkotó igazgatóra vártak.
Szalontai Barnabás a Bereg vármegyei Ilosva szülötte nemcsak képletesen, hanem valóságban is hosszú utat tett meg, míg munkásságának, életművének elismeréseképpen 1981-ben Nyírbátor Város díszpolgára címet megkapta.
Szilágynagyfalu, Mezőkövesd, Nyíregyháza, Debrecen, Pécs, Polgár után 1947 júliusában 28 évesen a Pécsi Jogtudomány Egyetemen szerzett abszolutóriummal, humán műveltségéből táplálkozó tenni vágyással és néhány éves közigazgatási gyakorlattal érkezett Nyírbátorba.
Ettől kezdve 37 éven keresztül 1984-ben bekövetkezett haláláig hű maradt Nyírbátorhoz, amely nemcsak a lakhelye, hanem otthona is volt, ahol tanult, alkotott, egy művön, a múzeum ügyén dolgozott.
A közéletiség és a közművelődés iránti vonzalma, érdeklődése és tettekben is lemérhető aktivitása már Nyírbátorba érkezése előtti években kialakult, meghatározta életútját.
1946-ban intenzíven bekapcsolódott Nyíregyháza kulturális életébe, ujjá élesztette az országos visszhangot is kiváltó Bessenyei György Közművelődési Kört, melynek főtitkárává választották. A Kör küldetése az irodalom, a művészetek, a tudományok terjesztése, a közművelődés ébren tartása, a város és a falvak közös kulturális tevékenységben megjelenő összefogása volt.
Nyírbátorba érkezésével nem csoda, hogy szalon-, szimfónikus népi zenekart, kamara kórust szervezett. Ezek az amatőr és öntevékeny együttesek kétségtelenül Nyírbátor elismert zenei életének élesztői voltak.
A nyári szünetekben szüleinél, Szilágynagyfaluban vakációzó diákként kerékpáron bejárta a népi építészeti alkotásokban gazdag szilágysági falvakat, érdeklődéssel és gyönyörűséggel fényképezte a műemlékeket. Könnyen kísértésbe eshetünk azzal a gondolattal, hogy Szilágy megyét és Szilágysomlyót – Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király születési helyét járva talán akkor indult el Szalontai Barnabás a sorsa útján, mely Nyírbátorba vezette. Fest, portrékat és csendéleteket ábrázoló akvarelljei és szénrajzai jelennek meg. Korábbi bőrintarziás technikája 1949-ben szabadalmat nyert. Nem véletlen, hogy a képzőművészeti szövetség felveszi tagjai közé. Ismét tanulni kezd, tanítói, rajztanári majd történelem tanári oklevelet szerez. Egy sikeres rajzkiállításáért kapott balatonfüredi üdüléséről hazafelé utazva a vonaton született meg benne a gondolat: Nyírbátorban múzeumot szervez. A művelődési ház két helyiségében 1955. május 1-jén megnyílt kiállítás e terv beteljesülését jelentette. A halk szavú, de a végletekig eltökélt fanatikusan makacs ember erőt és energiát kifejtve dolgozik az intézményért, a belőle elinduló szellemi energiát gerjesztő kulturális tevékenységekért. Célratörősége mindenüvé eljuttatta, ahol Nyírbátorért, a Báthori István Múzeumért valamit tehetett.
Szalontai Barnabás klasszikus példák folytatójaként kezdte el gyűjteni egyre szélesedő koncentrikus körökben a múlt emlékeit: törékeny edényeket, bútorokat, szerszámokat, fényképeket, történeti-régészeti tárgyakat és írásokat.
Miközben hadakozva a gyéren csordogáló pénzekért, küzdve a mindig felbukkanó gáncsoskodókkal, az ellen drukkerekkel, makacsul harcolva a szaporodó, tekintélyt parancsoló számban összegyűlt tárgyak elhelyezésére az általa legméltóbb romos kolostor épület múzeumként való megmaradásáért.
A gyarapodás számai önmagukban is imponálóak! 1961 végén a múzeum összesen 14.508 tárgyat őrzött, ez a szám 1968 őszén már meghaladta a 31.000 darabot.
Ahogy az aláhulló vízcseppek kivájják a sziklát, úgy hat év kemény munkája után, 1961. november 19-én nyithatta meg kapuját az egykori kolostor épület – részben a nagy ősök nevét viselő intézmény, a Báthori István Múzeum.
A tárgyak gyűjtése, vásárlása mellett párhuzamosan haladt a szellemi hagyományok gyűjtése is. Nyírbátorba tapasztalt kutatók érkeztek, tanulmányok jelentek meg. Szalontai Barnabás elsőként indította el a megyei füzetsorozatot, azóta is értékes forrásként kínálva nem csak e táj kutatóinak, hanem a múzeumügy iránt érdeklődőknek is.
Nagy tekintélyű szakemberekkel Entz Gézával, Újvári Istvánnal kiadott közös munkái bizonyítják az elindult tudományos életet. Elkészültek többek között a gazdag kerámia műtárgyak összehasonlító elemzései, új eredmények születtek a népi építészet tárgykörében. Cikkek sorozatában dolgozta fel az alapítóigazgató országos publicitást kapott nyírbátori céhek tárgyi és szellemi emlékeit. 22 önálló kötete – ebből kilenc társszerző közreműködésével – került kiadásra, tanulmányainak, szakcikkeinek száma több mint 60. Tudományos, ismeretterjesztő, kultúrtörténeti írásai komoly lendítő ereje volt a város kulturális életének.
A múzeum gyűjteményének nagysága, állandó kiállításaiban bemutatott műtárgyak és a raktárak polcain sorakozó anyagok látványos tanúi e hősi korszaknak.
Az ide látogatók, a kutatók csodálkozva szembesülnek azzal, hogy ez a múzeum olyan emlékeket őriz, mint három eredeti, erdélyi fejedelmek által kiadott oklevél ugyancsak erdélyi fejedelmek fegyverei, tárgyai, a Báthori család címerköve, a Somossy család oklevél hagyatéka, nagybányai festőiskolához kötődő festőművésznő, Farkas Eszter képzőművészeti hagyatéka, a megdöbbentő szépségű, a település lakóiról az 1910-20-as években készült üvegnegatív gyűjtemény.
A fiatal intézmény egyik nagy pillanata 1968 októberében, a múzeumi hónapban következett be, amikor a Magyar Nemzeti Múzeum és a Báthori István Múzeum közös megállapodásának eredményeként a hazai reneszánsz művészet felbecsülhetetlen értéke, az 1511-ben a nyírbátori Szent-György kegytemplomba került imapad, a ,,csonka stallum” a múzeumba került megőrzésre, kiállításra.
Ez a fejlődő vidéki múzeum magas szakmai elismerése volt!
Elfogultsággal mondhatjuk Szalontai Barnabás számára a múzeum létrejötte nem öncélú tudományos- művelődési intézményt jelentett, hanem benne lakozott a 60-as és 70-es évtizedekben beinduló Nyírbátor fejlődésének egyik lendítő ereje.
Az Európa hírű Báthori műemlék templomokról az évtizedes feledés porát a múzeum léte, működése, az igazgató publikációs tevékenysége s általa a műemlékeknek a település életébe való bekapcsolása törölte el.
A múzeum szellemi műhelye lett a városi rang visszaszerzése érdekében folyó építő munkának, erős hatást gyakorolt a település fejlődésére.
Szalontai Barnabás múlhatatlanul sokat tett a város és a városi viszonyok fejlődéséért. A városi rendezési tervek kialakításában szenvedélyesen szólt az ősi települési formát figyelembe vevő sajátos városképi kialakításért, a középkori történeti formáció szem előtt tartásáért.
Munkássága és ügyszeretete közre játszott abban, hogy 1973-ban Nyírbátor másodszor is városi rangot kapott, hogy Nyírbátor történelmi-kulturális kisvárosként ismertséget és elismertséget szerzett az egész országban.
Személyes közreműködésével, hallatlan érzékkel tudta a Báthori István Múzeum közreműködését hangsúlyozni, elfogadtatni a különféle városi, vagy a városban szervezett megyei- esetenként megyén kívüli- rendezvényhez kapcsolódóan is. Célra törően szélesítette és fogadta be a társművészetet, a zenét is a múzeum falai közé. Örökségeként Nyírbátor közművelődésében ma is úgy ötvöződik egységbe a képző- és zeneművészet, hogy a múzeumi tárlatnyitások és a zenei élmény összekapcsolódik, s a híres Nyírbátori Zenei Napok programjai sem nélkülözik a nívós múzeumi kísérő rendezvényeket is.
Kezdeményezője és szakmai irányítója volt olyan városkörnyéki tájjellegű gyűjtemények létrehozásának, mint a Nyírvasvári Vasvári Pál emlékszoba és a Bátorligeti Fedics Mihály emlékszoba, 1974-ben Nyírbátorban, a növényolaj gyárban az állandó jellegű Bóni ipartörténeti kiállítás.
Lelkes munkájáért, szervezőképességéért a Nyírbátorban tapasztalható kultúrában zajló folyamatokban tevőlegesen mérhető tevékenységéért Szalontai Barnabás az Állami Díj harmadik fokozatát is megkapta.
Szalontai Barnabás utolsó munkájának ,,Nyírbátor évszázadai” új állandó kiállításának ünnepi megnyitóját már nem érhette meg, ám a vitrinek között járva a múzeum, a lokális és nemzeti kultúra már történelemként fonódik össze emlékével.
2105. május 15-én a múzeum 60 éves fennállásának emlékére szervezett ünnepi alkalom egyik eseménye volt, hogy a múzeumalapító Szalontai Barnabás emlékszoba átadásával tisztelgett életműve előtt.
Nagyon fontos, hogy mindig legyenek ügyszerető, az elkezdett munkát tovább vivő, fejlesztő, a mások tetteit tisztelő és elismerő munkatársak, hisz a megmaradás törvényei a múzeumi örökség tekintetében is hatnak.
A felhalmozott, komoly értéket képviselő gyűjtemény azóta is feladatok sorát adta- adja a múzeum mindenkori vezetőjének.
Ők gondoskodtak – gondoskodnak a munka folytatásáról, monográfiák, dolgozatok megjelenéséről, konferenciák, kiállítások megrendezéséről, a múzeumpedagógiai tevékenységről, az épület felújításáról.
Mert ma is folytatni kell a fiatal generációk tanítását, előadások és közművelődési alkalmak szervezésével újabb és újabb híveket kell szerezni, látogatókat elhozni a Báthori István Múzeumba, nem lehet, hogy nevét a mai fiatalok elfelejtsék.
Voltak és lesznek a Szalontai örökség folytatói – s így válhat Dr. Margócsi Józsefnek 1984. március 6-án Szalontai Barnabás halálakor írott sorai: ,,Vajon a kidőlt, fáradhatatlan emlékű gyűjtők -, a közösségi értékeket megőrző gyarapítók, a lelkes amatőrök – animatőrök sora bővül, folytatódik-e vagy pedig a készbe beült haszonélvező diplomás hivatalnokok, adminisztratív múzeumi dolgozók száma gyarapodik a továbbiakban. És vajon mi lesz most Nyírbátorban? Bár lennének hallók a hallásra és illetékesek a szerencsés intézkedésre. „ - Dr. Szalontai Barnabás műve, amiért dolgozott, az tovább él.
A Báthori István Múzeum 2013- ig a Szabolcs- Szatmár- Bereg Megyei Igazgatóság intézményeként, a megye fenntartásában működött. Az Igazgatóság elismerte a Nyírbátorban keletkezett értékteremtést és energiát, a múzeumi eleven életet az alkotó munkát. Tekintettel volt arra, hogy a 700 éves település büszke múltjának őrizője, erősítője. Közösen gyarapították a megye és Magyarország kulturális örökségét, sokszor egymással vitatkozva, de együtt a közérdekért, az országrész sikeréért.
2013. január 1-je változást hozott a múzeum életében. A Magyar Nemzeti Múzeum vidéki alkotórészeként, a sárospataki Rákóczi Múzeummal közösen együttműködve végzi régi- új feladatait. Az 1968-as stallum ünnepségről készült feljegyzéseket olvasva dejavú érzéseim támadtak: a Nemzeti Múzeum akkori főigazgatója beszédében nem másról szólt, mint a fejlődő kisvárosi múzeum és a Nemzeti Múzeum között meglévő baráti kapcsolatokról, a tudományos és művelődési célkitűzésekről, a segítségnyújtásról, amit kézzel fogható bizonyíték erősít meg: a stallum őrzési feladatainak átadása.
Nos, az őrzésen túl, a stallum 2014-ben elkezdődött restaurálása mellett immár az országos múzeum részeként kaphat energiákat, alkotó erőt a Magyar Nemzeti Múzeum Báthori István Múzeuma.
Szólnom kell még egy közösségről, amely 1976- ban vállalta világos küldetését, a múzeum segítését, annak céljai elérését a múzeumalapító igazgató céljai nyomán.
Ez a közösség a Múzeumi Baráti Kör, mely a mai emlékező ünnepségünknek is egyik kezdeményezője.
Példamutató hűséggel, ragaszkodással, a tennivalók felvállalásával azóta is csak bizonyít. Mint civil közösség, jelenti a helyi erőkhöz a kapcsolódást, a kulturális kisváros szerepkörnek tartalommal való megtöltését. Jönnek, ha hívó szót kapnak, keresztszülő szerepet vállalnak a Farkas Eszter képek újra keretezésében, segítenek rendezvényeinken biztos hátországként, hűségesen.
Az elmúlt hatvankét évre visszatekintve elmondható: óriási munkát végzett  az alapítóigazgató, a munkáját folytató vezetők, a múzeum munkatársai, a Baráti Kör elnökei.
A Magyar Nemzeti Múzeum Báthori István Múzeuma ma is tele van a józan növekedés reményével, lát lehetőségeket, vannak elképzelései és tervei jövőjének építésében.
Szalontai Barnabás akaratának teljesítése, azt teljesítve a megalapozott munkáját, örökségét folytatjuk. Ezzel az ígéretünkkel, ami nyírbátoriként feladatunk, emlékezünk Szalontai Barnabás születésnapjára. Készülünk a következő évekre, évtizedekre, arra, hogy a múzeum falai között a múltőrzés jobb feltételei teremtődjenek.
Legyen ez valamennyiünk közös akarata!