A pásztorkodás tárgyai
A Báthori István Múzeum állandó kiállításában elhelyezett só- és rühzsírtartók, juhászkampó, karikásostor, pásztorkészség, kerülőbalta, zsíroskalap, rézcsengők, kolompok, pergők stb. a pásztorkultúra emlékeit őrzik.
A honfoglaló magyarság megélhetését döntő mértékben az állattenyésztésre, a legeltető pásztorkodásra alapozta. A Kárpát-medencében jellegzetes nagyállattartó népként jelentünk meg, ami azt jelenti, hogy elsősorban szarvasmarhát és lovat tenyésztettünk, kisebb mértékben juhot. Az állattartás fontos szerepét a Kárpát-medencében való letelepedés, a földművelés fejlődése után is megőriztük. A lábasjószág együtt legeltetett tömegét, amely egyfajta, sőt gyakran egykorú és egynemű állatokból áll, nyájnak nevezzük. A ló nyája ,,ménes”, a szarvasmarháé ,,gulya, csorda”, a juhé Erdélyben ,,turma”, a disznóé ,,konda, csürhe”. Felügyeletüket, gondozásukat, sőt gyógyításukat is a pásztorok látták el. A nagyobb nyájakat őrző pásztorok vezetője a számadó volt, ennek helyettese az öregbojtár, utána a bojtárok következtek. A pásztorok az év legnagyobb részét a szabadban töltötték, a falu társadalmától távol. Az önellátó, pásztori életforma, a nyáj őrzése, az erdei, mezei élet, a magány kialakította azt az eszközanyagot, amelyre a pásztornak nap mint nap szüksége volt. Használati tárgyaik, dalaik, meséik, hangszereik, táncaik tükrözik kreativitásukat, a természettel való együttélésüket. Maguk készítette tárgyaik sokszor művészi színvonalúak. Jellegzetesek szokásaik, hiedelmeik. A pásztorkodás, mint foglalkozás apáról fiúra szállt.
A pásztorok, attól függően milyen állatra vigyáztak, nevükben, viseletükben különböztek egymástól. Rangsorolásuk aszerint történt, hogy milyen jószágot őriztek. A pásztorszervezet élén rangban elől a gulyások álltak, a gulyáshoz hasonló, de még inkább fölöttük álltak a csikósok, utánuk következtek a pásztorok, s a legkevésbé becsült jószágőrzők a kondások, disznópásztorok voltak. Azokat a pásztorokat, akik csak naponta, reggeltől estig hajtották ki legelni az állatokat, a szilaj (azaz kint, a szabadban élő) pásztorok mögé sorolták be. Így a teheneket őrző csordást és a disznókat őrző csürhést alkalmi munkára fogadta fel a falu.
De mire is szolgáltak a pásztorok tárgyai a mindennapokban? Nézzünk meg néhány tárgyat!
Karikásostor:
Rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Csikósok, gulyások, csordások, kondások és csürhések, régebben a juhászok használták. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból és a rövid, gyakran díszített nyélből áll. Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba.
Juhászkampó:
A juhászok jellegzetes pásztorbotja, amelynek az egyik végén fa- vagy ráhelyezett fémkampó van. Terelőeszközül is szolgál, de legfontosabb funkciója a juh kifogása a nyájból.
Rühzsírtartó:
Szaruból készült, alsó végén befenekelt, felső végén fadugóval ellátott, sótartóhoz hasonló edényke. Amíg a juhászok nemcsak őrizték, hanem gyógyították is a birkát, nélkülözhetetlen gyógyszerük volt a rühzsír, ill. rühkenőcs, továbbá a gálickő, amit a rüh ellen és a körömbetegségek gyógyítására használtak. Ezeket leginkább szaruedénykében tartották. Amikor elterjedtek a korszerűbb gyógyszerek, a korábban alkalmazott szerek elvesztették szerepüket, s eltűntek a pásztoréletből.