A kovácsmesterség

A kovács elsősorban patkókat és vasalásokat készítő fémfeldolgozó mesterember. Régi magyar neve: vasverő. Elődeink a kovácsmesterséget már a honfoglalás előtt is gyakorolták, illetve foglalkoztak a vas előállításával. A kovácsmesterség valószínűleg a honfoglalás után vált önállóvá, majd a 14. században több ágra is szakadt. A falusi vagy patkolókovács főleg a paraszti munkaeszközök készítésével, javításával, lovak, tehenek patkolásával foglalkozik, szerepe egy község vagy táj életében jelentős. A mesterségnek különféle szakmai típusai alakultak ki, így van cigánykovács, uradalmi kovács vagy gépészkovács, községi vagy kommenciós kovács. Többnyire közülük kerültek ki a múlt század elejétől a paraszti munkaeszközöket újító, feltaláló emberek. Legtöbbjük állatgyógyítással is foglalkozott. Szerszámaik legjavát, a különféle kalapácsokat, fogókat, vágókat maguk készítették, az üllőket, fujtatókat manufaktúrákban vásárolták. Szinte valamennyi munkát hagyományos kézi kovácsolással készítették. A mesterség családon belül sokszor nemzedékeken át öröklődött, gyakorlásához igen sok hiedelem fűződik.

Nyírbátor város kézműipara a múltban rendkívül fejlett volt. A nyírbátori céhek első írásos említése 1581-ből való. Később Báthori István (1591), Báthori Gábor (1607) és Bethlen Gábor (1623) megerősítették a céhek kiváltságait és a céhjogokat kiterjesztették többek között a kovácsokra és lakatosokra is. A céhek azonban lassan a fejlődés gátjaivá váltak, így 1872-ben Nyírbátorban is megszűntek. Az 1828 és 1947-es évek adatait vizsgálva a kiadott iparengedélyek alapján elmondhatjuk, hogy városunkban 1-5 fő kovácsmester dolgozott. A kovácsmesterség egyike volt a lakosság alapszükségleteit ellátó szakmáknak, hiszen munkája a paraszti közösség életében nélkülözhetetlen volt.

A múzeum állandó kiállítása több népi kismesterség mellett számos tárggyal, eszközzel mutatja be a kovácsmesterséget.